Az a meghatározás, hogy „Balaton völgye”, a legnagyobb magyartól Széchenyi Istvántól származik. Ö írta a Balatoni gőzhajózás c. röpiratában, hogy „a természet rendezője azon jobbadán homokvölgyet mely Zala és Somogy közt nyúlik el, vízzel boritá.” Valóban, a mindkét parton 300—400 m magasságot elérő „hegyek”, valójában dombok között elnyúló nagy víz olyan, mintha egy völgyben feküdne, amelyet minden oldalról magasabb emelkedések határolnak.
E magaslatokról, no meg a völgyeikben és a tó partján felfakadó forrásokból keletkezett patakok vize némely helyen oly erős és bőséges volt, hogy feltörése után már alig 200 méterre malmot hajtott, mint pl. a pécselyi Zádorkút alatt. Vagy oly meredek volt az esése, hogy rövid távolságon 4-5 malmot is telepítettek rá. Ilyen példák tömegével találkozunk a Balaton közelében és szinte egészen a partján, mint pl. örvényesen, ahol az az előbb említett és a zádorvári várromok aljából elinduló, lejjebb már Pécsely-patak nevet viselő víz, közel a tó partjához hajtotta az utolsó malom kerekét.

Csopak, Plul-malom

Somogy megyében a tó közelében csaknem 100 vízimalom, míg északon, a Balaton-felvidéken valamivel többnek a kerekét mozgatta az ősi erő, a viz és ez tartott egészen az államosításig. 1951-ben a kis malmok szerkezetét vagy elvitték, vagy összetörték. Egy romantikus világ tanúi tűntek el ezzel, mert a malomba járás, a lisztőrletés kedves foglalkozása volt a népnek, bizonyítja ezt a számtalan nóta, amely a molnártevékenységgel foglalkozik.
A Veszprém megyei malmok közül a 71-es út mellett álló és már 1211-ben a második tihanyi összeírásban említett örvényesi vízimalom volt az államosításkor még igen jó állapotban. Molnár nevű molnára, gondosan vigyázott rá és amikor az államosítási határozat megérkezett, bejött hozzám Balatonfüredre, ahol a Veszprém Megyei Idegenforgalmi Hivatal központja volt. Könyörgött, segítsek mentesíteni legalább ezt az egy malmot, ahol megmaradhat még a régi vízimalmi élet jellegzetessége. Miután ez az épület valóban romantikus környezetben fekszik, fölötte egy kis dombon emelkedik az ősi örvényes község megvédett templomromja, féltett műemlék és a községben is még számos népi épület volt látható, igazi idegenforgalmi csemegének számított a működő malom. Sikerült is elérni az akkori malomipari vállalatnál, hogy ezt az egy malmot, bár államosítják, de meghagyják a volt tulajdonos, mint kezelője használatában. Csak annyi feltételt szabtak, hogy hozza meg a malom a kiadásait; a molnár fizetését és a kevés, működéshez szükséges anyagot, olaj, zsákok stb. Ez már az első évben sikerült.
A molnár a szobájában elkezdte egy kis helytörténeti gyűjtemény berendezését és oly sok érdekesség gyűlt össze, hogy később még a saját házába is került. Ma a malom, eredeti kétszáz éves berendezésével, gyűjteményével a 71-és úton haladók kedvelt látványossága és akkora hírverést kapott az újságírók jóvoltából, ami már meghaladta az értékét. De hát egyetlen volt az egész északi parton.
Most azonban már van vetélytársa is.
Barangolásaim közben felfigyeltem a boráról híres Csopak község mélyfekvésű Kisfaludy utcájában, a 28. számú emeletes épületre, amely korábban vízimalom volt. Állt, elkorhadt kereke már alkalmatlan volt vízhajtásra. Szerencsére a községi tanács elnöke is tudta, hogy milyen érték egy eddig megmaradt vízimalom és a tulajdonos gabonaforgalmi és malomipari vállalatot felkérte, hozzák rendbe ezt a malmot is. Mint műemléket védetté nyilvánították, így ma a Balaton mellett ez a két malom szerepel az élelmiszeriparhoz tartozó védett épületek térképén.
A csopaki malmot 1810-ben építették. Egyike volt annak a hat malomnak, amelyeknek kerekét a közelben felfakadó igen bővizű Nosztori-patak hajtotta. Az utolsó malom itt is a tó partjához közel állott, az első, északi pedig a Veszprémben vezető út első kanyarulatánál. Mindig volt vizük, most már igen kevés, mert a forrás vizét a füredi és a csopaki vízvezetékbe foglalták. A második malomból alakították ki a híressé vált Malom-csárdát, amelynek kerekét ugyancsak forgatja a patak vize.

Az említett malom építője és tulajdonosa 170 éven át a Plul család volt, utolsó tulajdonosa, aki most egyben a kezelője és idegenvezetője Plul Kálmán, aki a nyitva tartási idők alatt mindent megmutat és elmagyaráz az érdeklődőknek.
A Veszprém Megyei Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalat 1982-ben hozatta rendbe a malmot, több, mint egymillió forint költséggel. Új tetőt kapott, 4,5 m átmérőjű felülcsapott kereket csináltak az eredeti mintájára és rendbe hozták belső felszerelését, amely vizhajtással 6—8 q gabonát őröl meg naponta. Van 1 db 11-es Ganz hengerszéke — törekhengere —, azután sima hengerszéke Ganz felvonóval. Ezen kivül sziták, koptató berendezés; az egész géprendszer három szinten van elhelyezve.
Az épület nemcsak malommúzeumnak, hanem egyben helytörténeti gyűjteménynek van berendezve, sok, csak csopaki vonatkozású, de a malmokkal kapcsolatban álló régi használati tárgy, munkakönyv, céhlevél stb. látható a falakon és polcokon. Rossz időben kellemes kirándulás, az autóbusz-állomás gyalog alig 100 m-re van tőle. Gépkocsival is megközelíthető, de még nem készültek el az irányító táblák magyar és német nyelven, mert mondanom sem kell, hogy a németek, akik egy útikalauz minden sorát elolvassák és keresik is a hirdetett látnivalókat, gyakoribb vendégek, mint a hazaiak. Az udvaron malomkő asztal áll, padokkal, a kútban kitűnő forrásvíz fakad fel és a malom leírása több idegen nyelven is olvasható.
A vendégkönyvben számos dicsérő írást láttam. Egyet idézek: „Nagyon szép látnivaló ez a régi ma¬lom. Külön öröm volt számunkra, hogy a pár évvel ezelőtti omladozó épület helyén ezt a szépen rendbe hozott, szinte üzemképes malmot találtuk.” Aláírások. _
1983. augusztus 20-án nyitották meg, az első évi 3000 látogató száma tavaly már 10 000-re nőtt. Új néprajzi érdekességgel gazdagodott vele a Balatonvidék, amely előtt sokszor idéztem Rab Zsuzsa szép versét a vízimalmokról:

Zákonyi Ferenc 1986-ban megjelent írása

Nyári kajaktúránk alkalmával láttuk Erdélyben az utolsó három, még működő vízimalmot. Ezek a malmok mind rendszerüket, mind pedig kivitelüket illetően műszaki és építészeti szempontból olyan érdekes építmények, amelyekről érdemes megemlékezni. Hosszú vízjáró múltunk ellenére ilyen malmot még nem sikerült látnunk.
Ezek a malmok ún. parti malmok, vagyis a víz mellett, a szilárd magas parton állnak, a kanyarok külső, mart oldalán. A kanyaroknak mindig a külső oldalán van a sodor, tehát az itt elhelyezett malom sok vizet kap.

A malom kereke az ún. merülő vízikerék a parti malom részét képező faszerkezetről lóg a vízbe. A kerék a szokásos alulcsapott, vízbe felülről érő malomkerék. A kereket — tekintettel a Szamos igen erős vízmagasság-változására emelni-süllyeszteni kell, hogy mindig megfelelőképpen érjen a vízbe. A vízmagassághoz illeszkedés a kerék teljes rendszerének emelésével-süllyesztésével érhető el.
Magasságváltoztatáskor csőrlővel emelik-süllyesztik. 
A víz felöli csapágyat az egyik malomnál vízszintesen egy hosszú gerendával kimerevítették. A „hosszú” gerendánál az emelés-süllyesztés következtében bekövetkező szög- és ezzel a hosszváltozás kicsi, nem húzódik el (nagyon) a csapágy.
A magasságát változtató vízikerékhez nyilvánvalóan illeszteni kell a meghajtott tengelyt. A kerekek fából, a láncszemek pedig kovácsolással, vasból vannak. A hajtókerék magasság változásával ennek az ún. lengőláncnak a belógása változik csak.
A folyómedret a malom megfelelő vízmennyiségének és sebességének biztosítására. A gát levert cölöpök közé rakott kövekből, vesszőfonásból és dróthálóból áll. A malom oldalon a partot — a képeken bemutattaktól eltérően — kikövezik, nyilvánvalóan elmosás elleni védelemül.
A malmokat, kb. 20 km-es hosszban egymás mellett Dés alatt lehet találni. Ezek közül az egyik villanymotorral is el van látva, állagát illetően is meglehetős. Látogatásunkkor kukoricát őröltek, megmaradásában bízni lehet.

A másik kettő közül az egyik járt, a másik pedig még járóképes volt. A gátak (a Szamoson Kolozsvár felől jőve) Désen találhatók először (malom már régen nincsen) és utána rengeteg — ma már csak gát — van. Az említett három teljes és működőképes malmon kívül a pusztulás különböző fokán lévő létesítmények vannak, néhol még állnak a fagerendák, igen sok helyen meg¬vannak a más célra használt épületek. A malmok helyét mindenütt jelzi a kővel rakott part és a gát, vagy annak maradékai. Még a Szamos alsó, közvetlenül Szatmárnémeti feletti, tehát lapos, aránylag lassú folyásánál is lehetett még látni a jellemző, kővel rakott partrészt, holott itt már hajómalom lett volna a tipikus.

A bécsi kiadású, (1941-ben felülvizsgált és újra kiadott) térkép még 43 malmot jelez a Szamoson Dés és Szinérvár- alja között. Mai ésszel nehezen elképzelhető, hogy mit őrölt ez a rengeteg malom.
A malmok koráról semmit sem lehetett megállapítani, mert, ha egyáltalán lehetett valakit találni, az sem tudott semmit a malmok eredetéről, összetett mechanikai rendszere következtében „ősi" nemigen lehetett ez a malomtípus, mert a lánc, lánckerék, drótkötél, és ellensúly vasláda aránylag „modern" kor termékei.
A malmokról termékeny konzultációt folytattam dr. Pongrácz Pállal, aki a közelmúltban szintén végigjárta a Szamost (Pongrácz Pál, Régi malomépítészet, Műszaki Könyvkiadó, 1967.).

Csepregi H. Kázmér

1986

A vízimalmok a vizek hasznosításának egészen a mai időkig terjedően használt műtárgyai voltak. A középkori formák átalakítását ugyan megkezdte a XIX. század — a vízikerekek jobb hatásfokáért pl. Bánki Donát elméleti munkássága is sokat tett —, mégis, a gőz- vagy az elektromos üzem kiszorította a vízimalmok korszerűsített formáit is. A tanulmány az egykori Baranya megyei vízimalmok helyzetét tekinti át a múlt század közepétől ennek az évszázadnak a közepéig, amikorra lényegében megszűntek a vízimalmok Baranyában is, hazánk más részein is. Nyitva marad a kérdés: vajon célszerű volna-e, vagy egyáltalában: lehetséges volna-e egyes vízimalmokat újjáéleszteni, és üzemükre ismét számítani?

Napjainkban, amikor sokat beszélünk a természet megóvásáról, a vizek tisztaságáról és értékéről, a ma is érvényes tanulságok céljából érdemes a vízhasznosítás közelmúltig tartó formájával is foglalkozni. A középkori malmok történetét a régészek és a korszak kutatói részletesen tárgyalják, a berendezésekkel, a műszaki megoldásokkal a technikatörténészek (pl. Lambrecht Kálmán, Pongrácz Pál) már klasszikusnak tekinthető írásaikban foglalkoznak. Úgy tűnik, a kutatók számára a vízépítési vonatkozások voltak idáig a legkevésbé érdekesek. A vízszabályozással foglalkozó szakirodalomban a malmokat rendszerint mint a munkák akadályait említik. Sokat olvashatunk viszont tervezett, jóval kevesebbet megvalósult malomcsatornákról, bár a rajtuk épült malmok általában jelentősebb, bővizű folyó energiáját hasznosították (pl. a sárvízi, vagy a fehér-körösi malom csatornák). Joggal vetődik fel a kérdés, hogyan működtek a kisebb folyókon és patakokon évszázadokon keresztül háborítatlanul a malmok, hogy sem árvizet nem okoztak, sem folyamatos működésüket nem akadályozta vízhiány.
A különféle statisztikák szerint a múlt század végén a vízimalmok és köztük a pataki malmok száma igen magas volt. 1863-ban összesen 13 474 vízimalom működött, 1873-ban 17 249, 1885-ben pedig 12 519 működését regisztrálták hazánkban.
A múlt század utolsó évtizedeiről a kutatást illetően igen jók a forrásadottságok. A pataki malmok vonatkozásában különösen fontosak a vármegyei vízikönyvek és a hozzájuk kapcsolódó kultúrmérnöki iratok. Ezekből ugyan nem nyerünk számszerű adatokat, de a vízépítési módok, a malmok tulajdonosváltozásai, a vízfelhasználás változásai stb. alaposan tanulmányozhatók.

Az ország megyéi közül kutatásaink tárgyául Baranyát választottuk, mint a Dunántúl egyik érdekes területét. A témaválasztást a forrásadottságok mellett az indokolta, hogy itt nemcsak a múlt században, hanem még az első világháború után is sok malom működött, melyek épület-együttesei — lakott helyként — viszonylag nagy számban a megye utolsó térképén is szerepelnek.
Baranya megye területe a századfordulón 5113 km2-t tett ki, és a bar anyavári, hegyháti, mohácsi, pécsi, pécsváradi, siklósi, szentlőrinci járásokra tagolódott. A mai nyugati rész, a szigetvári járás Somogy megyéhez tartozott. Baranya megye lakóinak száma — Péccsel együtt — 1869-ben 285 506 fő, 1880-ban 293 414 fő, 1890-ben 322 285 fő, 1900-ban pedig 332 770 fő volt. A lassú gyarapodás miatt a népsűrűség az országos átlag alá süllyedt. (Pécs nélkül 57 fő/km2, Péccsel együtt 65 fő/km2.)
A baranyai termőterület (478 136 ha) nagyobb részét, 52,80%-át szántóként hasznosították, 17,15% volt erdő, 12,98% legelő, 5,37% szőlő, 8,85% rét és kaszáló, 2,01% kert, 0,84% nádas. A szántóterület jelentős részén búzát termeltek, ezt követte a kukorica és a rozs. A mezőgazdasági statisztika szerint 1895-ben 999 418 q búzát, 211 786 q rozst, 184 621 q árpát, 209 973 q zabot, 1 164 054 q kukoricát takarítottak be, ami annyit jelent, hogy a század végén elvileg 2 millió q gabona, a kukoricát is számítva összesen 2 878 791 q termény várt a malmokban feldolgozásra.

A megye területén a 19. század második felében több, mint 600 vízimalom működött, melyekhez a Duna, a Dráva, valamint a patakok szolgáltattak energiát. E patakok négy vízgyűjtőbe tartoztak. A Dunába torkollott a Völgységi-patak, a Lajvér, a Csele, a Lánycsók—Marázai-patak, valamint ezek mellékvizei: a Véméndi-viz, Himesházi-patak stb. A Karasica gyűjtötte össze és szállította a mai országhatáron kívül a Dunába a Vasadi-patak, a Vasas-Belvárdi-, Villány—Pogányi-, Szimély— Péterdi stb. vízfolyás vizét. A Dráva középső szakaszához tartozott a Pécsi-, Fekete-, Egerszegi-, Bükkösdi-víz, és végül a Kapós vette fel a Baranya-, Orfűi-, Habi-, Bikái- stb. patakokat illetve a medrükben létesített csatornákat.
A. fontosabb baranyai vízfolyások vízhozama — közepes vízállásnál — a következő volt:
— Völgységi-patak (Bonyhád) 0,45 m3/sec
— Csele-patak (Mohács) 0,17 m 3/sec
— Lánycsók—Marázai-patak (Lánycsók)

— Karasica (Kátoly) 0,55 m3/sec
— Karasica (Villány) 1,60 m3/sec
— Villány—Pogányi víz (Villány) 1,90 m3/sec
— Vasas—Belvárdi víz (Belvárdgyula) 0,40 m3/sec
— Fekete-víz (Csányoszró) 2,40 m3/see
— Fekete-víz (Baranyahídvég) 4,50 m3/sec
— Pécsi-víz (Pécsbagota) 0,70 m3/sec
— Pécsi-víz (Kémes) 1,60 m3/sec
— Bükkösdi-víz (Szentlőrinc) 0,35 m3/sec
— Egerszegi-víz (Drávaszabolcs) 0,50 m3/sec
— Hábi-csatorna (Csikóstöttös) 0,33 m3/sec.

Összehasonlításul érdemes megjegyezni, hogy a Dráva közepes vízállásnál őrtilosnál 590, Barcsnál 595, Drávaszabolcsnál 600 m3/sec vizet szállított.
A malmok hajtásához a víz — néhány patakot kivéve — rendkívül kevés volt, így szükség volt a duzzasztásra, a rendelkezésre álló mennyiség tározására, aminek különböző módjait a lakosság év-százados tapasztalatok alapján ismerte meg.
A patakok, kisebb folyók vizét ősidők óta gátakkal eltorlaszolták, a főmeder mellett egy vagy több csatornát létesítettek, melyek részben több malom hajtására szolgáltak, mint magában a fő-meder, részben pedig tározták a szükséges mennyiséget. A kialakult szokások szerint mindig az a malom kapta a több vizet, amely éppen dolgozni kívánt. A csatornarendszer természetesen alkalmas volt az árvizek elszállítására is, hiszen a tározó csatornák ilyenkor árapasztóként szolgáltak. Szép példáját látjuk ennek a Tettye 18. század elején készült térképén, ahol rövid szakaszon összesen öt malom működhetett, de a korabeli rajzok hasonló képet mutatnak.
A megye folyóit és patakjait érdemben a 19. század végén és jelen században szabályozták A Dráva Zákány és a torkolat közti szakaszán — több részletben — több, mint 100 km-en végeztek mederszabályozási munkálatokat. A parton töltések épültek, és zsilipek engedték át a betorkoló, alsó szakaszukon szabályozott patakok (Egerszegi-víz, Fekete-víz, Lánka) vizét. Köztük legfontosabb a Fekete-víz volt, melynek csatornarendszere elvitte az Almás-patak, Pécsi-víz, Bükkösdi-patak vizét.
Az öt ágból eredő Karasica alsó szakaszát már az 1800-as évek elején szabályozták, majd 1900 —1905 közt a csatornát Villányig kibővítették. A mellékvizek közül 1908—1914 közt került sor a Vasas—Belvárdi-vízfolyásra, míg a Villány—Pogányi-víz szabályozását csak 1936—1942 között tudták megoldani. A vízrendezés két szempontból is hatással volt a malmok létesítésére: a szabályozott meder jó lefolyást, egyenletesebb vízellátást biztosított, de a molnárok duzzasztóikkal nem veszélyeztethették a vízimunkálatok eredményeit.
Mint a technikatörténeti irodalomból ismert, a vízimalmok hajó- és pataki malmokra oszthatók. A témánk szempontjából fontos pataki malmok legegyszerűbb formáinál, az ún. kanalas malmoknál a vízikerék és a tengely együtt forgott, így nem volt szükség az erőátvitelre. A malmok nagyobb része azonban áttételes malom volt, ahol vízikerék függőleges síkban forgott, a hozzá tartozó gerendely és fogaskerék biztosította az erőátvitelt. A vízikerekek alulcsapó vagy felülcsapó rendszerűek lehettek. A felülcsapó kerekeknél a víz súlyával hozott létre forgómozgást, az alul- csapóknál pedig lökésével szolgáltatta az energiát.

1885-ben Baranya megyében 615 kis vízimalmot és egy nagyobbat írtak össze a statisztikusok. A nagyságrendi különbséget nem a kapacitás, hanem az előállított lisztfajták száma szerint határozták meg. A 615 kis vízimalom napi őrlőképessége 1498 q volt, folyamatos üzemelésre átlag 270 napon keresztül lehetett számítani. Az éves őrlőképesség így 404 460 q, amiből azonban csak 193 898 q-t használtak fel. A kis vízimalmok döntő többségének, 581-nek teljesítménye nem haladta meg az 5 q-t, és csupán három volt képes napi 10 q-nál többet őrölni. Érdemes megjegyezni, hogy a kis kapacitás ellenére a megyében meg-termelt gabona feldolgozása 1885-ben még zömmel a kis vízimalmok feladata volt. Mellettük hét nagyobb és 17 kisebb gőzmalom üzemelt, melyek — teljes kapacitással — összesen 113 705 q-t tudtak őrölni.
Kilenc év múlva, 1894-ben Baranya megyében már 42 gőzmalom működött, a kis vízimalmok száma 624-re emelkedett, mellettük tíz olyan malom volt, melynek hajtásához gőzt és vizet is használtak. A gőzmalmok összes napi kapacitása 2977 q volt, míg a vízimalmoké 3539 q-ra emelkedett. Évi 270 munkanapot számítva a vízimalmok kapacitása a learatott következő évi teljes búza-mennyiség feldolgozására lett volna elegendő. Már csak 387 olyan vízimalom volt, melynek napi kapacitása nem érte el az 5 q-t, és 83 napi 10 q-nál többet tudott volna őrölni.

1885-től, a vízjogi törvény kiadásától megváltoztak a malmok létesítésének feltételei. Eszerint igazolás céljából valamennyi vízhasználatot be kellett jelenteni, és a további működéshez, vagy új vízhasználathoz az alispán adott vízjogi engedélyt. Az eljáráshoz a tulajdonosnak el kellett készítettnie az építmény tervét, műszaki leírását. A törvényhatóságnak a pataki malmoknál a kultúrmérnöki hivatal adott véleményt. Engedélyezéskor e hivatal állapította meg a duzzasztás! magasságot, a csatornák méreteit. Az engedélyezési eljárás nem terjedt ki az épületre és berendezésre, csak a vízépítési vonatkozásokra.
Mivel a vízjogi törvény kiadásakor nyilvánvaló volt, hogy az engedélyezési eljárások el fognak- húzódni, ezért a vármegyék elég rugalmasak voltak a kérdésben, és a malmok jórésze egyszerű bejelentés után működhetett. Baranyában az alispán 1887-ben adott utasítást a végrehajtásra, 1891-ben történtek az első igazolások, sőt ebben az évben már két vízjogi engedélyről is tudunk. A malomtulajdonosok jórésze azonban csak 1895-ben tett hivatalos bejelentést működő malmáról. Az adatokból megállapítható, hogy 1895 végéig kb. 450 vízimalmot igazoltak, melyek 1/3 része 1920-ig szabályos vízjogi engedélyt is váltott.
A legtöbb lehetőséget a Karasica és mellékvizei adták. A patak mellett Lapáncsa, Darázs, Magyarboly, Máriakémánd, Csonkamindszent, Dárda, Szederkény, Villány határában működtek malmok. A Felső-Karasica mellett — Szellő, Kátoly, Kékesd, Fazekasboda, Lovászhetény térségében szinte egymáshoz kapcsolódtak a malomcsatornák, sőt említhetjük a vízgyűjtőben Pécsváradot és környékét, és a Karasica legfontosabb mellékvizén, a Villány- -Pogányi-vízfolyáson épült malmokat is (Szőkéd, Vokány, Pogány stb.).
A Dráva vízgyűjtőjéhez tartozó Fekete-vizen nem igazoltak malmot, mivel az, mint említettük, szabályozott medrével belvízcsatornaként szolgált. A bővizű Pécsi-vizén — hasonló okból — csak Kisasszonyán és Magyartelken volt malom, egy sor épült viszont az Ókor-, Bükkösdi-, Egérszegi -patakok vizére (Bükkösd, Megyefa, Zók, Bogáta, Hetvehely). Csak kisebb méretű malmokat hajtottak a Kapós mellékvizei, melyek közül az Orfűi- és Baranya-patak volt a legfontosabb (Husztót, Sásd, Mágocs, Godisa), azonban sok malom működött a Csele-patakon, a Véménd—Bári vízfólyáson és ezek mellékvizein (Hímesháza, Palotabozsok, Vémánd)
Az 1894-es malomstatisztika szerint az ekkor még működő legrégebbi vízimalmok a 16. században épültek (összesen: 9), húsz származott a 17. századból, összesen 195 a 18. századból, 1801— 1850 között épült 187, a 19. század második felében pedig még 81. A malmok tulajdon viszonyait a múlt század végéig a feudális jogrendszer határozta meg. A malomtartás kisebb királyi haszonvételnek számított, így a pataki malmok is a földesurak tulajdonában voltak, akik azokat községeknek, egyes molnároknak bérbeadták. Az 1890-es években azonban amikor a vízjogi törvény végrehajtása érdemben megkezdődött, a malmok már szabad adásvétel tárgyát képezték.

A századfordulón a baranyai malmoknál vízépítési szempontból többféle megoldást alkalmaztak. A legkisebb kapacitású malmokat a patakok medrére építették, és különféle célú csatornákkal (árapasztókkal vagy tápcsatornákkal) oldották meg a felesleges víz elvezetését vagy a vízpótlást. Ilyen malmok voltak például a Véménd—Bári-víz- folyáson, Somberek, Véménd, Bozsok, illetőleg az Orfűi-patakon Szatina, Godisa, Rákos stb. térségében. A vízfelhasználás ezeknél a malmoknál nem érte el a 100 1-t másodpercenként. A szükséges energia megtermelésére a patakok nagyobb esése miatt volt lehetőség.
A csatornás malmok létesítésével Baranyában a 19. század végén az ősi vízépítészet legjobb hagyományait folytatták. Néha a patak mellett két malomcsatorna is haladt, ha a molnárok ezt igényelték, és árapasztóik rendszerint az eredeti patakmeder és a csatornák közt biztosították mindkét irányban a víz áramlását. Szemléletes példáját látjuk ennek Hidasd és Nádasd határánál.
A bővizű Karasica és még néhány patak mellett a malmokhoz tartozó árapasztó csatornák a malom alatt és felett a malomcsatorna két pontját kötötték össze, és ilyenkor valójában árapasztó¬ként funkcionáltak. Ilyen csatornarendszerekkel találkozunk például a szederkényi malmoknál.
A csatornás malmok rendszerint egy vagy több felülcsapó vízikerékkel működtek, másodpercen-ként 100—200 1 vizet használtak fel, energiatermelésük 2—5 LE volt. A nagyobb vízigényű, alulcsapó vízikerekeket csak a Karasicára épített malmoknál alkalmaztak. Ilyen volt például a borjádi malom, melynek két alulcsapó vízikerekét 580 1/sec víz hajtotta, vagy említhetjük a löcsi, lapáncsai, magyarbolyi malmokat is.
1885-ben 615 baranyai kis vízimalomban 728 vízikerék volt, 1465 LE összteljesítménnyel. 1894- ben 624 kis vízimalomban 737 kerék volt, 1778 LE összteljesítménnyel. Ez annyit jelent, hogy 1885- ben egy vízikerékre 2 LE, 1894-ben már 2,41 LE jutott. 1906-ban a statisztikusok részletesebb összeírást készítettek. Ekkor 504 kis vízimalmot regisztráltak, melyekben 475 felülcsapó, 82 alul¬csapó vízikerék volt. Ezek 1107 LE, illetve 355 LE összteljesítményűek voltak. A felülcsapó vízikerekekre 2,33 LE, az alulcsapókra 4,33 LE jutott, ami azt jelenti, hogy már átlag 2,62 LE volt egy- -egy vízikerék teljesítménye. Az átlag növekedése azt mutatja, hogy a nagyobb teljesítményű, bővizűbb patakokon működő malmok voltak életképesebbek.

A malmok kapacitását növelte, hogy a molnárok a víz mellett helyenként más hajtóerőt is alkalmaztak. Mint korábban említettük, már 1894-ben tíz olyan malom volt Baranyában, melyet gőzgép és vízikerék hajtott, majd számuk 1906-ig 17-re emelkedett. 1894-ben e malmoknál az őrléshez szükséges teljesítmény 64%-át, 1906-ban már 74%-át termelték meg gőzgépek segítségével.
Vegyes üzemű malom működött például Olaszi faluban, Vokányban, Gsásztán, Mecseknádasdon.

Mecseknádasdi malom

Utóbbi két malom teljesítménye jelentős volt, a császtai akár 60 q gabonát is meg tudott őrölni naponta. Az 1930-as években a császtai és nádasdi is a gabonaőrlés mellett foglalkozott fűrészeléssel.
A vízierő sajátos felhasználását jelentette a malmokban a turbinák alkalmazása. Szemben a 2—3 LE-s vízikerekekkel, a turbinák 10—15 LE, vagy ennél több teljesítményt is szolgáltattak. Beállításuk feltétele volt, hogy a patak vízhozama megfelelő legyen, mert a vízikeréknél több vizet igényeltek. A baranyai malmokra nem volt jellem¬ző — a természeti adottságok miatt — az ilyen fejlesztés, szemben például a szomszédos Somogy megyével, ahol az engedélyezett malmoknak 1/3 része az 1900-as években már turbinával működött. Baranyában 1906-ban mindössze egy turbinás malom volt, majd az első világháború után még néhányat üzembehelyeztek.
1928-ban az egyik virágosi malomnál szereltek be turbinát, mely 546 1/sec vizet használt fel, és 18 LE-s volt. A lapáncsai malom turbináját 1943- ban, a magyarbolyit 1926-ban állították be, volt ezen kívül turbinás malom Villányban, Kátolyban, Kisasszony fán is (4. kép).
Mint említettük, 1906-ban még 504 kis vízi¬malom működött Baranyában. A vízikönyvi iratokból nyilvánvaló, hogy a rohamos csökkenés a második világháború után következett be. Az elavult technológia, a gőzmalmok konkurenciája a korábbi évtizedekben is csökkentették e malmok túlélési esélyeit, döntő változást azonban a termelőszövetkezetek szervezése, a nagyüzemi gazdálkodás hozott. A nagyobb malmokat államosították, másik részük a Tsz-ek birtokába került. A szövetkezetek inkább vállalták a szállítási költségeket, de nem tartottak igényt e malmok munkájára.

A pécsi kultúrmérnöki és belvízrendező hivatal 1952-ben felülvizsgálatot tartott, és azzal az indoklással, hogy a malom nem üzemel, egy sor vízjogi engedélyt visszavont. Az öntözéses gazdálkodást segítve korlátozták a nagyobb malmok vízhasználatát, ami a turbinák alkalmazását lehetetlenné tette. 1951-ben így szűnt meg a kisasszonyfai, 1950-ben a virágosi malom, melynek ekkor már a Baranyai Malomipari Központ volt a tulajdonosa.
Különösen rövid idő alatt megszűnt a vízi¬malom, ha azt tsz. vagy állami gazdaság vette birtokába. A rácgörzsönyit például a helyi tsz. egy év alatt (már 1951-ben) felszámolta, a Kovácsszénája községben lévő szövetkezeti birkahodály lett, a püspökszenterzsébetit, a magyartelkit, a kékesdit és még jónéhányat raktárnak használtak. Megszűnt a Szilágypusztai Állami Gazdaság pécsváradi, a szederkényi földművesszövetkezet nyomjai malma, és nem tartotta rentábilisnak a Mecseki Állami Erdőgazdaság a vízzel és gőzzel működő császtai fűrészmalmot sem.
Az 1950-es évek elején a legtöbb vízimalom még a Karasicán és mellékvizein maradt meg. 1957-ben itt patakszabályozást hajtottak végre, és a malomcsatornák beeresztő zsilipjeit felrobbantották. Ahol ép volt a malom berendezése, elektromos árammal hajtott darálókká alakították. Ilyenek működtek például Borjúdon, Kátolyban, Magyartelken, Tengerin stb.
A megszűnt malmok épületeit egy sor községben nem bontották le, hanem azok lakásként szolgáltak. Fennmaradásukat elősegítette, hogy szilárd anyagból, jól járható utak mellett voltak, hiszen üzemeltetésük feltételezett bizonyos infrastruktúrát. Sokszor a tulajdonos vagy utódja lakott a házban, de előfordult, hogy azt lakásként a tanács biztosította.
Az adatokból azonban az is világosan látszik, hogy a malmok legnagyobb része még önálló épület formájában sem élte túl a változásokat, és az 1960- as évek végén, amikor újabb felülvizsgálatra került sor, már csak a romok mutatták az egykor virágzó, de még a két világháború közt is jórészt életképes malmok nyomait.

 Dóka Klára írása