A vízimalmok a vizek hasznosításának egészen a mai időkig terjedően használt műtárgyai voltak. A középkori formák átalakítását ugyan megkezdte a XIX. század — a vízikerekek jobb hatásfokáért pl. Bánki Donát elméleti munkássága is sokat tett —, mégis, a gőz- vagy az elektromos üzem kiszorította a vízimalmok korszerűsített formáit is. A tanulmány az egykori Baranya megyei vízimalmok helyzetét tekinti át a múlt század közepétől ennek az évszázadnak a közepéig, amikorra lényegében megszűntek a vízimalmok Baranyában is, hazánk más részein is. Nyitva marad a kérdés: vajon célszerű volna-e, vagy egyáltalában: lehetséges volna-e egyes vízimalmokat újjáéleszteni, és üzemükre ismét számítani?

Napjainkban, amikor sokat beszélünk a természet megóvásáról, a vizek tisztaságáról és értékéről, a ma is érvényes tanulságok céljából érdemes a vízhasznosítás közelmúltig tartó formájával is foglalkozni. A középkori malmok történetét a régészek és a korszak kutatói részletesen tárgyalják, a berendezésekkel, a műszaki megoldásokkal a technikatörténészek (pl. Lambrecht Kálmán, Pongrácz Pál) már klasszikusnak tekinthető írásaikban foglalkoznak. Úgy tűnik, a kutatók számára a vízépítési vonatkozások voltak idáig a legkevésbé érdekesek. A vízszabályozással foglalkozó szakirodalomban a malmokat rendszerint mint a munkák akadályait említik. Sokat olvashatunk viszont tervezett, jóval kevesebbet megvalósult malomcsatornákról, bár a rajtuk épült malmok általában jelentősebb, bővizű folyó energiáját hasznosították (pl. a sárvízi, vagy a fehér-körösi malom csatornák). Joggal vetődik fel a kérdés, hogyan működtek a kisebb folyókon és patakokon évszázadokon keresztül háborítatlanul a malmok, hogy sem árvizet nem okoztak, sem folyamatos működésüket nem akadályozta vízhiány.
A különféle statisztikák szerint a múlt század végén a vízimalmok és köztük a pataki malmok száma igen magas volt. 1863-ban összesen 13 474 vízimalom működött, 1873-ban 17 249, 1885-ben pedig 12 519 működését regisztrálták hazánkban.
A múlt század utolsó évtizedeiről a kutatást illetően igen jók a forrásadottságok. A pataki malmok vonatkozásában különösen fontosak a vármegyei vízikönyvek és a hozzájuk kapcsolódó kultúrmérnöki iratok. Ezekből ugyan nem nyerünk számszerű adatokat, de a vízépítési módok, a malmok tulajdonosváltozásai, a vízfelhasználás változásai stb. alaposan tanulmányozhatók.

Az ország megyéi közül kutatásaink tárgyául Baranyát választottuk, mint a Dunántúl egyik érdekes területét. A témaválasztást a forrásadottságok mellett az indokolta, hogy itt nemcsak a múlt században, hanem még az első világháború után is sok malom működött, melyek épület-együttesei — lakott helyként — viszonylag nagy számban a megye utolsó térképén is szerepelnek.
Baranya megye területe a századfordulón 5113 km2-t tett ki, és a bar anyavári, hegyháti, mohácsi, pécsi, pécsváradi, siklósi, szentlőrinci járásokra tagolódott. A mai nyugati rész, a szigetvári járás Somogy megyéhez tartozott. Baranya megye lakóinak száma — Péccsel együtt — 1869-ben 285 506 fő, 1880-ban 293 414 fő, 1890-ben 322 285 fő, 1900-ban pedig 332 770 fő volt. A lassú gyarapodás miatt a népsűrűség az országos átlag alá süllyedt. (Pécs nélkül 57 fő/km2, Péccsel együtt 65 fő/km2.)
A baranyai termőterület (478 136 ha) nagyobb részét, 52,80%-át szántóként hasznosították, 17,15% volt erdő, 12,98% legelő, 5,37% szőlő, 8,85% rét és kaszáló, 2,01% kert, 0,84% nádas. A szántóterület jelentős részén búzát termeltek, ezt követte a kukorica és a rozs. A mezőgazdasági statisztika szerint 1895-ben 999 418 q búzát, 211 786 q rozst, 184 621 q árpát, 209 973 q zabot, 1 164 054 q kukoricát takarítottak be, ami annyit jelent, hogy a század végén elvileg 2 millió q gabona, a kukoricát is számítva összesen 2 878 791 q termény várt a malmokban feldolgozásra.

A megye területén a 19. század második felében több, mint 600 vízimalom működött, melyekhez a Duna, a Dráva, valamint a patakok szolgáltattak energiát. E patakok négy vízgyűjtőbe tartoztak. A Dunába torkollott a Völgységi-patak, a Lajvér, a Csele, a Lánycsók—Marázai-patak, valamint ezek mellékvizei: a Véméndi-viz, Himesházi-patak stb. A Karasica gyűjtötte össze és szállította a mai országhatáron kívül a Dunába a Vasadi-patak, a Vasas-Belvárdi-, Villány—Pogányi-, Szimély— Péterdi stb. vízfolyás vizét. A Dráva középső szakaszához tartozott a Pécsi-, Fekete-, Egerszegi-, Bükkösdi-víz, és végül a Kapós vette fel a Baranya-, Orfűi-, Habi-, Bikái- stb. patakokat illetve a medrükben létesített csatornákat.
A. fontosabb baranyai vízfolyások vízhozama — közepes vízállásnál — a következő volt:
— Völgységi-patak (Bonyhád) 0,45 m3/sec
— Csele-patak (Mohács) 0,17 m 3/sec
— Lánycsók—Marázai-patak (Lánycsók)

— Karasica (Kátoly) 0,55 m3/sec
— Karasica (Villány) 1,60 m3/sec
— Villány—Pogányi víz (Villány) 1,90 m3/sec
— Vasas—Belvárdi víz (Belvárdgyula) 0,40 m3/sec
— Fekete-víz (Csányoszró) 2,40 m3/see
— Fekete-víz (Baranyahídvég) 4,50 m3/sec
— Pécsi-víz (Pécsbagota) 0,70 m3/sec
— Pécsi-víz (Kémes) 1,60 m3/sec
— Bükkösdi-víz (Szentlőrinc) 0,35 m3/sec
— Egerszegi-víz (Drávaszabolcs) 0,50 m3/sec
— Hábi-csatorna (Csikóstöttös) 0,33 m3/sec.

Összehasonlításul érdemes megjegyezni, hogy a Dráva közepes vízállásnál őrtilosnál 590, Barcsnál 595, Drávaszabolcsnál 600 m3/sec vizet szállított.
A malmok hajtásához a víz — néhány patakot kivéve — rendkívül kevés volt, így szükség volt a duzzasztásra, a rendelkezésre álló mennyiség tározására, aminek különböző módjait a lakosság év-százados tapasztalatok alapján ismerte meg.
A patakok, kisebb folyók vizét ősidők óta gátakkal eltorlaszolták, a főmeder mellett egy vagy több csatornát létesítettek, melyek részben több malom hajtására szolgáltak, mint magában a fő-meder, részben pedig tározták a szükséges mennyiséget. A kialakult szokások szerint mindig az a malom kapta a több vizet, amely éppen dolgozni kívánt. A csatornarendszer természetesen alkalmas volt az árvizek elszállítására is, hiszen a tározó csatornák ilyenkor árapasztóként szolgáltak. Szép példáját látjuk ennek a Tettye 18. század elején készült térképén, ahol rövid szakaszon összesen öt malom működhetett, de a korabeli rajzok hasonló képet mutatnak.
A megye folyóit és patakjait érdemben a 19. század végén és jelen században szabályozták A Dráva Zákány és a torkolat közti szakaszán — több részletben — több, mint 100 km-en végeztek mederszabályozási munkálatokat. A parton töltések épültek, és zsilipek engedték át a betorkoló, alsó szakaszukon szabályozott patakok (Egerszegi-víz, Fekete-víz, Lánka) vizét. Köztük legfontosabb a Fekete-víz volt, melynek csatornarendszere elvitte az Almás-patak, Pécsi-víz, Bükkösdi-patak vizét.
Az öt ágból eredő Karasica alsó szakaszát már az 1800-as évek elején szabályozták, majd 1900 —1905 közt a csatornát Villányig kibővítették. A mellékvizek közül 1908—1914 közt került sor a Vasas—Belvárdi-vízfolyásra, míg a Villány—Pogányi-víz szabályozását csak 1936—1942 között tudták megoldani. A vízrendezés két szempontból is hatással volt a malmok létesítésére: a szabályozott meder jó lefolyást, egyenletesebb vízellátást biztosított, de a molnárok duzzasztóikkal nem veszélyeztethették a vízimunkálatok eredményeit.
Mint a technikatörténeti irodalomból ismert, a vízimalmok hajó- és pataki malmokra oszthatók. A témánk szempontjából fontos pataki malmok legegyszerűbb formáinál, az ún. kanalas malmoknál a vízikerék és a tengely együtt forgott, így nem volt szükség az erőátvitelre. A malmok nagyobb része azonban áttételes malom volt, ahol vízikerék függőleges síkban forgott, a hozzá tartozó gerendely és fogaskerék biztosította az erőátvitelt. A vízikerekek alulcsapó vagy felülcsapó rendszerűek lehettek. A felülcsapó kerekeknél a víz súlyával hozott létre forgómozgást, az alul- csapóknál pedig lökésével szolgáltatta az energiát.

1885-ben Baranya megyében 615 kis vízimalmot és egy nagyobbat írtak össze a statisztikusok. A nagyságrendi különbséget nem a kapacitás, hanem az előállított lisztfajták száma szerint határozták meg. A 615 kis vízimalom napi őrlőképessége 1498 q volt, folyamatos üzemelésre átlag 270 napon keresztül lehetett számítani. Az éves őrlőképesség így 404 460 q, amiből azonban csak 193 898 q-t használtak fel. A kis vízimalmok döntő többségének, 581-nek teljesítménye nem haladta meg az 5 q-t, és csupán három volt képes napi 10 q-nál többet őrölni. Érdemes megjegyezni, hogy a kis kapacitás ellenére a megyében meg-termelt gabona feldolgozása 1885-ben még zömmel a kis vízimalmok feladata volt. Mellettük hét nagyobb és 17 kisebb gőzmalom üzemelt, melyek — teljes kapacitással — összesen 113 705 q-t tudtak őrölni.
Kilenc év múlva, 1894-ben Baranya megyében már 42 gőzmalom működött, a kis vízimalmok száma 624-re emelkedett, mellettük tíz olyan malom volt, melynek hajtásához gőzt és vizet is használtak. A gőzmalmok összes napi kapacitása 2977 q volt, míg a vízimalmoké 3539 q-ra emelkedett. Évi 270 munkanapot számítva a vízimalmok kapacitása a learatott következő évi teljes búza-mennyiség feldolgozására lett volna elegendő. Már csak 387 olyan vízimalom volt, melynek napi kapacitása nem érte el az 5 q-t, és 83 napi 10 q-nál többet tudott volna őrölni.

1885-től, a vízjogi törvény kiadásától megváltoztak a malmok létesítésének feltételei. Eszerint igazolás céljából valamennyi vízhasználatot be kellett jelenteni, és a további működéshez, vagy új vízhasználathoz az alispán adott vízjogi engedélyt. Az eljáráshoz a tulajdonosnak el kellett készítettnie az építmény tervét, műszaki leírását. A törvényhatóságnak a pataki malmoknál a kultúrmérnöki hivatal adott véleményt. Engedélyezéskor e hivatal állapította meg a duzzasztás! magasságot, a csatornák méreteit. Az engedélyezési eljárás nem terjedt ki az épületre és berendezésre, csak a vízépítési vonatkozásokra.
Mivel a vízjogi törvény kiadásakor nyilvánvaló volt, hogy az engedélyezési eljárások el fognak- húzódni, ezért a vármegyék elég rugalmasak voltak a kérdésben, és a malmok jórésze egyszerű bejelentés után működhetett. Baranyában az alispán 1887-ben adott utasítást a végrehajtásra, 1891-ben történtek az első igazolások, sőt ebben az évben már két vízjogi engedélyről is tudunk. A malomtulajdonosok jórésze azonban csak 1895-ben tett hivatalos bejelentést működő malmáról. Az adatokból megállapítható, hogy 1895 végéig kb. 450 vízimalmot igazoltak, melyek 1/3 része 1920-ig szabályos vízjogi engedélyt is váltott.
A legtöbb lehetőséget a Karasica és mellékvizei adták. A patak mellett Lapáncsa, Darázs, Magyarboly, Máriakémánd, Csonkamindszent, Dárda, Szederkény, Villány határában működtek malmok. A Felső-Karasica mellett — Szellő, Kátoly, Kékesd, Fazekasboda, Lovászhetény térségében szinte egymáshoz kapcsolódtak a malomcsatornák, sőt említhetjük a vízgyűjtőben Pécsváradot és környékét, és a Karasica legfontosabb mellékvizén, a Villány- -Pogányi-vízfolyáson épült malmokat is (Szőkéd, Vokány, Pogány stb.).
A Dráva vízgyűjtőjéhez tartozó Fekete-vizen nem igazoltak malmot, mivel az, mint említettük, szabályozott medrével belvízcsatornaként szolgált. A bővizű Pécsi-vizén — hasonló okból — csak Kisasszonyán és Magyartelken volt malom, egy sor épült viszont az Ókor-, Bükkösdi-, Egérszegi -patakok vizére (Bükkösd, Megyefa, Zók, Bogáta, Hetvehely). Csak kisebb méretű malmokat hajtottak a Kapós mellékvizei, melyek közül az Orfűi- és Baranya-patak volt a legfontosabb (Husztót, Sásd, Mágocs, Godisa), azonban sok malom működött a Csele-patakon, a Véménd—Bári vízfólyáson és ezek mellékvizein (Hímesháza, Palotabozsok, Vémánd)
Az 1894-es malomstatisztika szerint az ekkor még működő legrégebbi vízimalmok a 16. században épültek (összesen: 9), húsz származott a 17. századból, összesen 195 a 18. századból, 1801— 1850 között épült 187, a 19. század második felében pedig még 81. A malmok tulajdon viszonyait a múlt század végéig a feudális jogrendszer határozta meg. A malomtartás kisebb királyi haszonvételnek számított, így a pataki malmok is a földesurak tulajdonában voltak, akik azokat községeknek, egyes molnároknak bérbeadták. Az 1890-es években azonban amikor a vízjogi törvény végrehajtása érdemben megkezdődött, a malmok már szabad adásvétel tárgyát képezték.

A századfordulón a baranyai malmoknál vízépítési szempontból többféle megoldást alkalmaztak. A legkisebb kapacitású malmokat a patakok medrére építették, és különféle célú csatornákkal (árapasztókkal vagy tápcsatornákkal) oldották meg a felesleges víz elvezetését vagy a vízpótlást. Ilyen malmok voltak például a Véménd—Bári-víz- folyáson, Somberek, Véménd, Bozsok, illetőleg az Orfűi-patakon Szatina, Godisa, Rákos stb. térségében. A vízfelhasználás ezeknél a malmoknál nem érte el a 100 1-t másodpercenként. A szükséges energia megtermelésére a patakok nagyobb esése miatt volt lehetőség.
A csatornás malmok létesítésével Baranyában a 19. század végén az ősi vízépítészet legjobb hagyományait folytatták. Néha a patak mellett két malomcsatorna is haladt, ha a molnárok ezt igényelték, és árapasztóik rendszerint az eredeti patakmeder és a csatornák közt biztosították mindkét irányban a víz áramlását. Szemléletes példáját látjuk ennek Hidasd és Nádasd határánál.
A bővizű Karasica és még néhány patak mellett a malmokhoz tartozó árapasztó csatornák a malom alatt és felett a malomcsatorna két pontját kötötték össze, és ilyenkor valójában árapasztó¬ként funkcionáltak. Ilyen csatornarendszerekkel találkozunk például a szederkényi malmoknál.
A csatornás malmok rendszerint egy vagy több felülcsapó vízikerékkel működtek, másodpercen-ként 100—200 1 vizet használtak fel, energiatermelésük 2—5 LE volt. A nagyobb vízigényű, alulcsapó vízikerekeket csak a Karasicára épített malmoknál alkalmaztak. Ilyen volt például a borjádi malom, melynek két alulcsapó vízikerekét 580 1/sec víz hajtotta, vagy említhetjük a löcsi, lapáncsai, magyarbolyi malmokat is.
1885-ben 615 baranyai kis vízimalomban 728 vízikerék volt, 1465 LE összteljesítménnyel. 1894- ben 624 kis vízimalomban 737 kerék volt, 1778 LE összteljesítménnyel. Ez annyit jelent, hogy 1885- ben egy vízikerékre 2 LE, 1894-ben már 2,41 LE jutott. 1906-ban a statisztikusok részletesebb összeírást készítettek. Ekkor 504 kis vízimalmot regisztráltak, melyekben 475 felülcsapó, 82 alul¬csapó vízikerék volt. Ezek 1107 LE, illetve 355 LE összteljesítményűek voltak. A felülcsapó vízikerekekre 2,33 LE, az alulcsapókra 4,33 LE jutott, ami azt jelenti, hogy már átlag 2,62 LE volt egy- -egy vízikerék teljesítménye. Az átlag növekedése azt mutatja, hogy a nagyobb teljesítményű, bővizűbb patakokon működő malmok voltak életképesebbek.

A malmok kapacitását növelte, hogy a molnárok a víz mellett helyenként más hajtóerőt is alkalmaztak. Mint korábban említettük, már 1894-ben tíz olyan malom volt Baranyában, melyet gőzgép és vízikerék hajtott, majd számuk 1906-ig 17-re emelkedett. 1894-ben e malmoknál az őrléshez szükséges teljesítmény 64%-át, 1906-ban már 74%-át termelték meg gőzgépek segítségével.
Vegyes üzemű malom működött például Olaszi faluban, Vokányban, Gsásztán, Mecseknádasdon.

Mecseknádasdi malom

Utóbbi két malom teljesítménye jelentős volt, a császtai akár 60 q gabonát is meg tudott őrölni naponta. Az 1930-as években a császtai és nádasdi is a gabonaőrlés mellett foglalkozott fűrészeléssel.
A vízierő sajátos felhasználását jelentette a malmokban a turbinák alkalmazása. Szemben a 2—3 LE-s vízikerekekkel, a turbinák 10—15 LE, vagy ennél több teljesítményt is szolgáltattak. Beállításuk feltétele volt, hogy a patak vízhozama megfelelő legyen, mert a vízikeréknél több vizet igényeltek. A baranyai malmokra nem volt jellem¬ző — a természeti adottságok miatt — az ilyen fejlesztés, szemben például a szomszédos Somogy megyével, ahol az engedélyezett malmoknak 1/3 része az 1900-as években már turbinával működött. Baranyában 1906-ban mindössze egy turbinás malom volt, majd az első világháború után még néhányat üzembehelyeztek.
1928-ban az egyik virágosi malomnál szereltek be turbinát, mely 546 1/sec vizet használt fel, és 18 LE-s volt. A lapáncsai malom turbináját 1943- ban, a magyarbolyit 1926-ban állították be, volt ezen kívül turbinás malom Villányban, Kátolyban, Kisasszony fán is (4. kép).
Mint említettük, 1906-ban még 504 kis vízi¬malom működött Baranyában. A vízikönyvi iratokból nyilvánvaló, hogy a rohamos csökkenés a második világháború után következett be. Az elavult technológia, a gőzmalmok konkurenciája a korábbi évtizedekben is csökkentették e malmok túlélési esélyeit, döntő változást azonban a termelőszövetkezetek szervezése, a nagyüzemi gazdálkodás hozott. A nagyobb malmokat államosították, másik részük a Tsz-ek birtokába került. A szövetkezetek inkább vállalták a szállítási költségeket, de nem tartottak igényt e malmok munkájára.

A pécsi kultúrmérnöki és belvízrendező hivatal 1952-ben felülvizsgálatot tartott, és azzal az indoklással, hogy a malom nem üzemel, egy sor vízjogi engedélyt visszavont. Az öntözéses gazdálkodást segítve korlátozták a nagyobb malmok vízhasználatát, ami a turbinák alkalmazását lehetetlenné tette. 1951-ben így szűnt meg a kisasszonyfai, 1950-ben a virágosi malom, melynek ekkor már a Baranyai Malomipari Központ volt a tulajdonosa.
Különösen rövid idő alatt megszűnt a vízi¬malom, ha azt tsz. vagy állami gazdaság vette birtokába. A rácgörzsönyit például a helyi tsz. egy év alatt (már 1951-ben) felszámolta, a Kovácsszénája községben lévő szövetkezeti birkahodály lett, a püspökszenterzsébetit, a magyartelkit, a kékesdit és még jónéhányat raktárnak használtak. Megszűnt a Szilágypusztai Állami Gazdaság pécsváradi, a szederkényi földművesszövetkezet nyomjai malma, és nem tartotta rentábilisnak a Mecseki Állami Erdőgazdaság a vízzel és gőzzel működő császtai fűrészmalmot sem.
Az 1950-es évek elején a legtöbb vízimalom még a Karasicán és mellékvizein maradt meg. 1957-ben itt patakszabályozást hajtottak végre, és a malomcsatornák beeresztő zsilipjeit felrobbantották. Ahol ép volt a malom berendezése, elektromos árammal hajtott darálókká alakították. Ilyenek működtek például Borjúdon, Kátolyban, Magyartelken, Tengerin stb.
A megszűnt malmok épületeit egy sor községben nem bontották le, hanem azok lakásként szolgáltak. Fennmaradásukat elősegítette, hogy szilárd anyagból, jól járható utak mellett voltak, hiszen üzemeltetésük feltételezett bizonyos infrastruktúrát. Sokszor a tulajdonos vagy utódja lakott a házban, de előfordult, hogy azt lakásként a tanács biztosította.
Az adatokból azonban az is világosan látszik, hogy a malmok legnagyobb része még önálló épület formájában sem élte túl a változásokat, és az 1960- as évek végén, amikor újabb felülvizsgálatra került sor, már csak a romok mutatták az egykor virágzó, de még a két világháború közt is jórészt életképes malmok nyomait.

 Dóka Klára írása